Az alábbi kritika a Hammerworld Magazin áprilisi számában jelent meg, szerzője Milán Péter. (Köszönet érte, hogy elküldte a blognak)

ULVER
Wars Of the Roses
(KSCOPE)

 Az Ulver kapcsán nem nehéz egy rakás közhellyel előállni: mennyi alapművet készítettek már, minden lemezük más, hogy hozzájuk fogható zenekar nincs még egy ezen a glóbuszon stb. Ám a fenti kijelentések mindegyike igaz, sőt ezen túlmenően is van valami, ami e norvég csapat kapcsán nehezen kimondható. Igazából ők a poszt-modernkori (underground vagy nem, talán ez esetben ez nem is lényeges) zenei szcéna utolsó rejtélyei. S ez már önmagában elismeréssel ér fel egy művész ténykedése vonatkozásában. Sok zenei termékkel ellentétben az Ulver lemezein valóban semmi nincs a hallgató szájába rágva, az Ulver albumokon ténylegesen folyamatosan enigmákkal szembesül az ember, ha másért nem, azon talány révén, hogy milyen ős-alap az, ahová időről-időre alámerítkezve, az alkotók (főleg Garm, az Ulver zsenije) felhozzák ezeket a különös, nehezen megfejthető kincseket.
 Vannak zenekarok, amelyek (nyilván e tekintetben könnyebb a helyzet a már feloszlottakkal kapcsolatban) pályája leír egy ívet, s arra visszatekintve, az ember azt teljesnek, hiánytalannak érzi. E pillanatban csak az Emperor jut eszembe, mint ilyen pályagörbét letudó zenekar, azonban annyi bizonyos, hogy ily kecses ívről az Ulver esetében nem beszélhetünk. Szerintem kevesen vannak, akik az Ulver összes kiadványát ugyanolyan szívesen hallgatják, azonban, talán kimondhatom, csekély értékűt nem találunk ezek között. Egy alkotó, amely nagy területeket jár be, szükségképpen sok értetlenséggel, okoskodással, megfejteni akarással, sőt ellenségeskedéssel találkozik, de ez sorsszerűség, hiszen tényként állapítható meg, hogy az Ulver a legszélsőségesebb a szélsőségek között. Ízlésbeli vitáknak talán itt van a legkevesebb értelme (másutt sincs sokkal több), és mégis talán itt generálódik a legtöbb.
 Az Ulverről vaskos könyvet lehetne írni, legalábbis ha valaki az eddigi életművet szeretné kielemezni, bár sok értelme valószínűleg nem lenne, hiszen sokan nem jutnának túl az ízlés langyos, súlytalan szempontjain. Itt az új teljes album, a Wars Of The Roses, a tizedik a sorban, s figyelmen kívül hagyva a már most túl sok szakértő véleményt, kijelenthető, hogy nem alábbvaló egyik korábbi művel való összehasonlításban sem.
 A hosszasabb elemzés oldalakat tenne ki, ezért megelégszem néhány megjegyzésszerű észrevétellel. Az album, hangulati szempontból, kevésbé nyomott mint a Shadows Of The Sun, egy kevéssel mozgalmasabb, de messze nem olyan tébolyult és kaotikus, mint a Blood Inside. Több most a ritmus, a dobok játéka, az ütősök szerepe, és nagy örömömre, Garm továbbra is szívesen hallja a saját hangját, és él az énekdallamok lélektágító, felüdítő eszközével. Mindjárt a nyitó February MMX-ben szépen énekel, de a csúcspont e téren a gyönyörű, melankolikus, szomorkás September IV, mely a szöveg alapján egy halálesetről szól.
 Az Ulverben tudnám hanyagolni a női éneket, a Providence-ben mégis találunk ilyesmit, ugyanakkor a kicsit bárzenés hangulatú dallamok jól beleillenek a kompozíció szövetébe, s hogy ne legyen annyira könnyen emészthető a darab, az utolsó perceket ambient hangulatfoszlányok vezetik le. A zárótétel a közel 15 perces Stone Angels Garm monológjával, „alatta” megannyi egymásba fonódó hanggal, zörejjel, s a vége előtt nem sokkal egy csúcsponttal, melyben kiteljesedik a dal, s maga a lemez is. 
 Elődeihez hasonlóan ez a lemez sem bántóan hosszú, az Ulver egyik erőssége, hogy egy-egy hanggal is világokat tud teremteni, hogy azzal tudatállapotokra képes befolyással lenni. Az elektronika most is hangsúlyos szerepet visz e lebilincselő hangulat- és érzésfolyam megalkotásában, de az előző albumokhoz képest a Wars Of The Rosest több melegebb tónus bársonyosítja, több az analóg hangszer: zongora, gitár, s a már említett dobjáték.
 Végérvényes „ítélet” nem igen hozható az album kapcsán, nem mintha szükséges volna. Nehéz eldönteni, hogy Garm Isten kegyeltje, s általa megáldott művész, avagy az ördög legtehetségesebb hegedűse, de ez minden nagy művész kapcsán fennálló örök dilemma. Lehetséges, hogy afféle Nietzsche-i figura ő, a bensőjét feszítő megannyi erővel telten, melyeknek ki kell szabadulniuk börtönükből, azonban remélhetőleg ő megússza az elme elborulását.
 Valahogy a Wars Of The Roses hallatán is az az érzésem, hogy – minden nagyszerűsége ellenére – az Ulver még nem alkotta meg azt a „legvégső” művet, ami nagy valószínűséggel ott bujkál ezen őserőkkel játszadozó művész lelkében, szellemében, s ami tizenéves korában olyan elementáris erővel tört elő belőle az első trilógia idején.
 Jómagam nem csalódtam az új albumban. Vártam a lemezt a nélkül, hogy elvárásaim lettek volna. Aki bármikor konkrét elképzeléseit remélte valóra váltani egy új Ulver albumtól, az soha nem értette ezt a zenekart.

M. P. 9