Nietzsche így mondja A Vidám Tudományban: „Miután Buddha meghalt, még évszázadokig mutogatták az árnyékát egy barlangban – egy iszonyatosan félelmetes árnyékot. Isten halott: ám az ember természete már csak olyan, hogy talán még évezredekig lesznek barlangok, amelyekben megmutatják az Isten árnyékát. – És nekünk – nekünk még az árnyékát is le kell győznünk!"

ULVER
Childhood’s End
(KSCOPE MUSIC)

Amikor pár évvel ezelőtt Garm említette egy interjúban, hogy a ’60-as évek elfeledett előadóinak a dalaiból terveznek összeállítani egy lemezt, tudtam, hogy – ismét – valami nagyon izgalmas dolog várható az Ulvertől. Azóta várom az albumot, annak ellenére, hogy a ’60-as évek, s egyáltalán az egész hippi-mozgalom a maga virágos békeharcaival (békeharc? - kapitális ostobaság), a Föld minden létezőjét átölelő attitűdjével a legvisszafogottabban fogalmazva is fényévekre áll tőlem. Azonban itt egy olyan művészi produkcióról van szó, egy olyan zenekar alkotásáról, amelynél minden egyes kiadvány szinte egy külön világot képvisel, s ezek mindegyikével való azonosulás természetszerűleg problematikus, s talán nem is elvárható.
Hogy mi az „ulveres”, mi nem, ez véleményem szerint teljesen értelmetlen kérdés. Amit kiadnak kezeik közül, azzá válik, még akkor is, ha nincs két egyforma Ulver-anyag. A Childhood’s End albumon 16 régi dalt dolgozott fel Garm és zenekara, 16 rövid tételt, amelyek úgy illeszkednek bele szervesen az eddig életműbe, hogy megint egy új arcát láthatjuk felvillanni a farkasnak.
Az itt bemutatott dalok egyikét sem hallottam eredetiben, de a norvégok átiratait varázslatosnak tartom. A Childhood’s End szervesen illeszkedik az Ulver utóbbi lemezeinek vonalába a tekintetben, hogy Garm – szerencsére – az utóbbi időben sokat énekel, s erre a Blood Inside óta talált rá újfent. Az itt hallható szerzeményeknek is a rendkívül fülbemászó dallamok adják a fő vonzerejét, Garm talán legjobb teljesítményét hallhatjuk e korongon. Bele lehet veszni hangjába, tolmácsolásának mélységébe, érzelemgazdagságába.
A nóták nagyon sokfélék, többségükön érezni a szállós, éteri pszichedeliát; némelyik dal eredeti előadója talán át is élte, hogy elemelkedik a Földről. Gyenge tételt nem találtam a lemezen, s a legjobbak között is felsorolhatnám az album 2/3-át. A lendületes, szinte vidám, felszabadult In The Past (The Chocolate Watchband az eredeti előadó) énekdallamai mellett a hangszeres megoldások is nagyszerűek; az I Had Too Much To Dream (amelyet már pár éve közzétettek) jó értelemben vett slágeres darab fejből kiverhetetlen dallamokkal; a Street Rock egy gitárorientált, szinte kemény electric rockabilly-szám; a  Dark Is The Bark egy melankolikus, finom borongás, s a Shadows Of The Sunról sem lógótt volna ki. A legszebb azonban a Magic Hollow. A nóta eredetije is szép (utólag meghallgattam), de Garm és az Ulver előadásában egészen gyönyörűséges, hátborzongató lett az eredmény. S a hozzá készült klip nem különben.
Sok tekintetben lehet egyedülállónak nevezni az Ulvert, melyek közül az egyik az, hogy szinte minden zenei világot tökéletesen képesek a maguk univezumába integrálni, s e világok magukhoz vétele során e kép, mindamellett, hogy ulveres marad, egyre színesebbé, gazdagabbá válik. E pszichedelikus elvarázsolt popvilágot is sikerült magukává tenniük. Ez az album egy újabb derűs mosoly, másutt mély barázda ezen az arcon.
Eszembe jutott, hogy nincs talán még egy zenekar az Ulveren kívül, amelytől tulajdonképpen mindent értékelni tudnék. A myspace-oldalon már jó ideje fent van egy Thieves című dal is, amit egy Siri Stranger nevű énekesnővel ad elő Garm. A hölgy soulos hangja, stílusa olyan, amitől szinte minden más esetben erősen idegenkedem, de ezt a nótát is csodásan adják elő. Vannak művészek, zenészek, akiknek az érintésétől minden arannyá válik. Garm – és persze társai – ezek közé tartoznak.
Ahogyan Rygg a Magic Hollow-ban énekli: „It’s magic”.

Milán Péter, 10 pont

Megjelent a Hammerworld Magazin 2012/07-08 számában

A Kyrck Productions and Armour kiadó nemrég jelentette meg a Constellation EP-t, felturbózva, háromféle verzióban (sima cd, fekete és piros bőrkötésben).

"The legendary mini cd released by Nocturnal Art in 1994 with the original sound and artwork plus the 1991 "My Angel" EP, 2 trax from 1996 (Morax 1996 Ev. + Radiant Star Befallen), 4 pre-constellation rehearsal trax from 94 and a rare preproduction version of Chaos Path. 16 Page booklet cd and over 65 minutes of rare material . CD limited to 1000 units for 13 euros , Leatherbook CD Black or Red at 100 units for 22 euros."

Rendelés

A WotR az Ulver avantgárd ars poeticája? Kiderül a cikkből.

Link

A lángoló gitárok sem maradhatott ki a recenzió megírásából.

Mindig nehéz dolga van a kritikusnak, ha épp az aktuális Ulver-lemezről szeretne recenziót írni. Nem csak azért mert nem könnyű metálos fejjel bekategorizálni őket valamilyen zenei skatulyába, hanem mert régóta szíve csücske is a norvég banda. Éppen ezért íródjon most egy olyan kritikaféleség, aminek a kiindulópontja a jó 13 évvel ezelőtt megismert William Blake-es album, az azóta eltelt idő és a feltétlen imádat. Mielőtt azonban mindenki az „elfogult barom ez is” kommentet gépelné le, a körülményekhez képest a cikkíró törekszik a hidegfejű gondolkodásra, néhol a legjobb akarata ellenére azonban sikertelenül.

Örömünnep egy-egy Ulver-album megjelenése, mondván, „bennük még van remény, ők nem fognak csalódást okozni, náluk helyén mennek a dolgok”. Persze rózsaszín szemüvegben ez mind igaz, de ha szívünkre tesszük kezünket, azért mögé is nézhetünk a dolgoknak néha. A blackmetalból indult, mára ambientes elektro rockzenekarrá váló Ulvernél nagyjából a Shadows Of The Sun albumig az volt az érdekes, hogy nem nagyon lehetett tudni, mire is számítsunk tőlük. Kiismerhetetlennek tűntek, rejtélyes volt az egész működésük, nem nagyon mutatkoztak meg a nagyvilág előtt. A nevezett album esetében aztán egy viszonylag egységesen lehangolt, megfontolt, túlontúl érzelmes matériát faragtak. Nem volt szélsőségesség, a gitárok is valahol elmaradtak, szomorkás elidegenedés, szimfonikus (klasszikus?) dalírási metódus lett úrrá rajtuk és új taggal is bővült a csapat.

A változás nem csak ennyi volt, hanem az 1993-as első és egyetlen élő fellépésük után 2010-ben úgy döntöttek, nekik is megérdemelt helyük van a koncertező csapatok garmadájában. Futótűzként terjedt a hír, minden rajongó egyként üdvözölte a döntést. A csapat mit sem veszített őszinteségéből azzal, hogy kiállva a rivaldafénybe, hangoskodó részeg közönségnek próbálja meg az „elfüggönyözött szobában, fejhallgatóval’ ajánlott zenéjét (lásd Perdition City borítója) átadni nekünk. Fura volt ezeket a félisteneket a színpadon látni, ahogy ott feszengnek és hangszereik mögé bújnak, de legalább volt itt is csavar, ráadások nélkül játszottak jobbára és lebilincselő háttérvetítést is hoztak magukkal. Még egy adalék a kettősséghez: Budapesten egy szokványosnak mondható, már rutinból elnyomott bulit adtak, meglepetések nélkül. Vagyis a legnagyobb meglepetés akkor az volt, hogy egyáltalán hazánkban is fellépnek. A következő, bécsi turnéállomásukon viszont Csihar Attilával közösen is előadtak egy számot. Ismétlem, Bécsben. Görögországban pedig megidézték egy helyi tribute zenekar segítségével egy szám erejéig a Bergtatt lemezüket is.

Amit ezzel érzékeltetni szerettem volna az az, hogy az Ulver már nem az ami jó pár éve. Nem lemezeket ugyan kiadó, de otthonülő brigád, hanem egy normál zenekar. Veszítettek népszerűségükből? Nem hinném, Amerikában a Blood Inside lemezük óta bérelt helyük van a fiatal, nyitottságra hajlamos zenerajongók körében. Rosszabb zenét csinálnak azóta? Dehogyis, unikális még mindig minden tőlük. Mi a baj akkor? Nincs baj, csak talán önmagukhoz képest simább, egyszerűbb lett az egész Ulver-image.

A most megjelent Wars Of The Roses ezt nagyon jól példázza. Soha ennyire popos számot nem írtak még, mint a lemeznyitó February MMX, viszont utána a többi dal teljesen visszafogottá válik. Néhol emelkedik csak a hangulat csúcspont közelébe. Talán elhibázott döntés, hogy a régebbi dolgaihoz hasonlítja az ember az új lemezt és éppen ezért hiányzik olyannyira az az igazi Ulveres meglepetés. Habár itt van ez a popdal vagy a szintén egy popénekesnő részvételével elkészített (Providence), amiben Siri Stranger szinte ugyanúgy énekel, mint Mariah Carey fénykorában (még az amerikai énekesnő selypítései is ugyanúgy hangzanak Strangertől). Aztán a legellentmondásosabb meglepetés minden bizonnyal a záró, majd negyedórás, Daniel O’Sullivan által előadott versmondás (Keith Waldrop költeménye). Ha ezt nem vennénk figyelembe a WOTR alig lenne több félóránál, ami iszonyatosan kevésnek tűnhet.

O’Sullivan szerepe a csapatban szintén bicskanyitogató lehet egy rajongó számára. Az Angliából importált újonc ugyanis látszólag nagyon eluralta az Ulver 15 éve felépített képét. Felerészben interjúkat ad Garmék helyett, a bookletben az ő nevével kezdődik a zenekari felsorolás és most még ez a negyedórás monológ is. Garmék pedig hagyják. Nem tudni mennyi szerepe lehetett az új dalok kialakításában, de félő, hogy jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy olyan a WOTR amilyen. Túlságosan színpadképes minden dal, az utolsó szám pedig igazi örömjáték neki, amikor a rivaldafény csak rajta összpontosul. Tudni kell még ugyanis, hogy az új albumot egy sokállomásos turnén mutatták be idén, ahol egy az egyben, sorrendileg is helyesen eljátszották a dalokat, egyetlen ráadásként egy Perdition City-s instrumentális szám mellett. Garm amúgy, mint mindig, most is nagyszerűen énekel, tényleg hallani kell őt (ezért is érthetetlen O’Sullivan 15 perces monológja).

Ennyi ellenérzés kicsit már gyanús egy Ulver szintű banda esetében. Szabad-e elsőre ítélkeznünk? Van-e értelme a régi vélt/valós sérelmeink miatt elkárhoztatni előre egy új lemezt? Miért predesztináljuk a kicsinyesen magunk elé állított mérce nem általunk elvárt magasságokba való elérését óriási csalódásként felmutatni? Miért hagyjuk eluralkodni magunkban ezeket a frusztráló érzéki posványságokat? Hát ne hagyjuk!

Tehát a cikkíró letörli a netre kiszivárogtatott, egy fakezű rajongó által bakelitről rippelt mp3-mat és meghallgatja a Wars Of The Rosest, majd egy hónap múlva immáron eredetiben teszi ezt. Hiányát addig nem érezte, de tudta, hagynia kell most az egyszer a múltat. Bár még mindig nem érti, miért lett a lemez címe ez, a Critical Geography helyett, a booklet kiállítása feledteti vele ezt a kis malőrt. February MMX, táncolható mégis ízig-vérig ulveres, nem sablonos popzene. Siri Stranger Garm hangjával versenyre kel és ámulatba ejt. September IV, zakatol fel a palahegyre, kiszakít a rút világból. Megnyugtat minden ami az Englandben történik. Még talán remény is van egy új Head Control Systemre a hallottak alapján. Minden ott súrlódik, klappol, ahol kell. Még a Nowhere/Catastrophe-os sampler is. A zárótétel egy tökéletes ambientre feszülő irodalmi est. Nem mindig hallgatható, de amikor elkap a közvetíteni szánt érzés, az magával ragad minduntalan.

Csalódás? Akkor lesz csak, ha abbahagyják a zenélést. Talán.

5/5

Szintén az új lemezről egy kritika a quart.hu oldaláról.

Várakozások: Azon zenekarok közül, akik a kilencvenes évek második felében a metál kereteit kinőve, ám attitűdjét megőrizve kísérletezésbe fogtak, legmesszebbre a norvég Ulver jutott. Eleinte sikerrel is vették az akadályokat. A korai black metalos időszakot követő első, William Blake Menny és pokol házassága című művét megzenésítő lemezükön az eklektikus zenei megoldások hatásosan és ízlésesen adták vissza a feldolgozott szöveg monumentális, kicsapongó szenvedélyességét. A következő, egységesebb Perdition City pedig az éjszakai nagyváros keltette érzések és neoromantikus képzetek esszenciája, valahol a bevallottan nagy példakép Coil Musick To Play In The Dark időszaka és az elmúlt években arató Burial között, azonban jellegzetesen metálos lélekkel (és immár egyáltalán nem metálos zenével). Aztán történt valami. A fiatalos tűz kihúnyt, és az Ulver megadta magát az öncélú művészkedés kisördögének, a metál skatulyájából való kitörési vágynak és a megfelelési kényszerbe forduló artisztikus nárcizmusnak. Mindennek köszönhetően oda jutottunk, hogy az ezelőtti Shadows Of The Sun lemez már az utazási irodákban látható tájképes plakátok hangulatát idézte; a tavalyi hajós koncerten pedig nem átallottak például naplementét, vadászó állatokat, szülésről és második világháborús bombázásról szóló felvételeket véletlenszerű sorrendben egymás után vetíteni, a végén mindezt Shakespeare-idézettel megspékelve.

Eredmény: A Wars Of The Roses nem olyan látványosan giccses, mint elődje, a baj itt inkább a karakteres atmoszféra és koncepció hiánya: az, hogy egy bizonyos alapvető "művészi" légkörön kívül semmit nem kapunk a lemeztől. A nyitó February MMX még egészen pofás dal: húzós basszusra épül, egyszerre kicsavart és poposan fogós, bár ilyesmiből is hallottunk már tőlük jobbat, mélyebben hatót és kevésbé mesterkéltet. Aztán, a viszonylagos kezdeti lendület után az anyag hátralevő része lágyabb, merengősebb hangvételben telik: elektronika, vonósok, gitár, sok hangszer, élőnek tűnő, tördelt progrockos dobolás; hangulati téren pedig csak valami néha, bátortalanul, inkább csak jobb híján elővezetett szentimentalizmus és világmegfejtés. A zenekar mindig is a megalománia, a nagy kérdések és a mértéktelenség jegyében alkotott, mostanra viszont a nagy szavak elvesztették a súlyukat, kötelező panelekké váltak. Egy helyen, teszem azt, klarinét szól, amire Kristoffer "Garm" Rygg azt énekli, hogy "fucking" - én ennyire modoros káromkodást utoljára egy tizennégy éves átlagéletkorú Tankcsapda-koncert konferálásaiban hallottam -; valamivel később meg bársonyos hangon dalolja, hogy "violent death", aha, értem. Mintha annyit mondanának, hogy "élet, halál, születés, baszod, elég durva dolgok, mi?" - de ezt sem különösebb meggyőződéssel, csak mert nem jut jobb az eszükbe. Ötletek és dalszerzés szempontjából sem állunk sokkal jobban, mintha csupa töltelékszámból állna a lemez, csúcspontok nélkül, nekem legalábbis vagy öt hallgatás után is nehezemre esik bármit is felidézni. Ha muszáj lenne részeket kiemelni, a September IV második felét említeném, cserébe viszont az első fele pont zavaróan giccses. Egy ennyire a progresszióról szóló csapatnál azt sem lehet elhallgatni, hogy kezd idejétmúlttá válni a metálos művészkedésnek ez a fajtája; mintha még mindig a kifosztott luxuséttermekben keresgélnének, amikor emészthető táplálék már csak a dögkutakban maradt. Napjainkra úgy tűnik, el lehet felejteni az északi avantgárd/poszt-blackmetalt, ez is csak egy lefutott trend a sok közül; tehát aki ilyesféle zene iránt érdeklődik, annak inkább az Ulver és színtértársai (pl. Arcturus, In the Woods..., Manes, Ved Buens Ende) úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtti anyagait ajánlanám, ott jóval több izgalmat és érzést fog találni.

Kinek ajánljuk: Akinek az említett "művészi légkör" önmagában elég, viszont ezért a véleményért sznobnak fog tartani. (DD)

Az alábbi kritika a Hammerworld Magazin áprilisi számában jelent meg, szerzője Milán Péter. (Köszönet érte, hogy elküldte a blognak)

ULVER
Wars Of the Roses
(KSCOPE)

 Az Ulver kapcsán nem nehéz egy rakás közhellyel előállni: mennyi alapművet készítettek már, minden lemezük más, hogy hozzájuk fogható zenekar nincs még egy ezen a glóbuszon stb. Ám a fenti kijelentések mindegyike igaz, sőt ezen túlmenően is van valami, ami e norvég csapat kapcsán nehezen kimondható. Igazából ők a poszt-modernkori (underground vagy nem, talán ez esetben ez nem is lényeges) zenei szcéna utolsó rejtélyei. S ez már önmagában elismeréssel ér fel egy művész ténykedése vonatkozásában. Sok zenei termékkel ellentétben az Ulver lemezein valóban semmi nincs a hallgató szájába rágva, az Ulver albumokon ténylegesen folyamatosan enigmákkal szembesül az ember, ha másért nem, azon talány révén, hogy milyen ős-alap az, ahová időről-időre alámerítkezve, az alkotók (főleg Garm, az Ulver zsenije) felhozzák ezeket a különös, nehezen megfejthető kincseket.
 Vannak zenekarok, amelyek (nyilván e tekintetben könnyebb a helyzet a már feloszlottakkal kapcsolatban) pályája leír egy ívet, s arra visszatekintve, az ember azt teljesnek, hiánytalannak érzi. E pillanatban csak az Emperor jut eszembe, mint ilyen pályagörbét letudó zenekar, azonban annyi bizonyos, hogy ily kecses ívről az Ulver esetében nem beszélhetünk. Szerintem kevesen vannak, akik az Ulver összes kiadványát ugyanolyan szívesen hallgatják, azonban, talán kimondhatom, csekély értékűt nem találunk ezek között. Egy alkotó, amely nagy területeket jár be, szükségképpen sok értetlenséggel, okoskodással, megfejteni akarással, sőt ellenségeskedéssel találkozik, de ez sorsszerűség, hiszen tényként állapítható meg, hogy az Ulver a legszélsőségesebb a szélsőségek között. Ízlésbeli vitáknak talán itt van a legkevesebb értelme (másutt sincs sokkal több), és mégis talán itt generálódik a legtöbb.
 Az Ulverről vaskos könyvet lehetne írni, legalábbis ha valaki az eddigi életművet szeretné kielemezni, bár sok értelme valószínűleg nem lenne, hiszen sokan nem jutnának túl az ízlés langyos, súlytalan szempontjain. Itt az új teljes album, a Wars Of The Roses, a tizedik a sorban, s figyelmen kívül hagyva a már most túl sok szakértő véleményt, kijelenthető, hogy nem alábbvaló egyik korábbi művel való összehasonlításban sem.
 A hosszasabb elemzés oldalakat tenne ki, ezért megelégszem néhány megjegyzésszerű észrevétellel. Az album, hangulati szempontból, kevésbé nyomott mint a Shadows Of The Sun, egy kevéssel mozgalmasabb, de messze nem olyan tébolyult és kaotikus, mint a Blood Inside. Több most a ritmus, a dobok játéka, az ütősök szerepe, és nagy örömömre, Garm továbbra is szívesen hallja a saját hangját, és él az énekdallamok lélektágító, felüdítő eszközével. Mindjárt a nyitó February MMX-ben szépen énekel, de a csúcspont e téren a gyönyörű, melankolikus, szomorkás September IV, mely a szöveg alapján egy halálesetről szól.
 Az Ulverben tudnám hanyagolni a női éneket, a Providence-ben mégis találunk ilyesmit, ugyanakkor a kicsit bárzenés hangulatú dallamok jól beleillenek a kompozíció szövetébe, s hogy ne legyen annyira könnyen emészthető a darab, az utolsó perceket ambient hangulatfoszlányok vezetik le. A zárótétel a közel 15 perces Stone Angels Garm monológjával, „alatta” megannyi egymásba fonódó hanggal, zörejjel, s a vége előtt nem sokkal egy csúcsponttal, melyben kiteljesedik a dal, s maga a lemez is. 
 Elődeihez hasonlóan ez a lemez sem bántóan hosszú, az Ulver egyik erőssége, hogy egy-egy hanggal is világokat tud teremteni, hogy azzal tudatállapotokra képes befolyással lenni. Az elektronika most is hangsúlyos szerepet visz e lebilincselő hangulat- és érzésfolyam megalkotásában, de az előző albumokhoz képest a Wars Of The Rosest több melegebb tónus bársonyosítja, több az analóg hangszer: zongora, gitár, s a már említett dobjáték.
 Végérvényes „ítélet” nem igen hozható az album kapcsán, nem mintha szükséges volna. Nehéz eldönteni, hogy Garm Isten kegyeltje, s általa megáldott művész, avagy az ördög legtehetségesebb hegedűse, de ez minden nagy művész kapcsán fennálló örök dilemma. Lehetséges, hogy afféle Nietzsche-i figura ő, a bensőjét feszítő megannyi erővel telten, melyeknek ki kell szabadulniuk börtönükből, azonban remélhetőleg ő megússza az elme elborulását.
 Valahogy a Wars Of The Roses hallatán is az az érzésem, hogy – minden nagyszerűsége ellenére – az Ulver még nem alkotta meg azt a „legvégső” művet, ami nagy valószínűséggel ott bujkál ezen őserőkkel játszadozó művész lelkében, szellemében, s ami tizenéves korában olyan elementáris erővel tört elő belőle az első trilógia idején.
 Jómagam nem csalódtam az új albumban. Vártam a lemezt a nélkül, hogy elvárásaim lettek volna. Aki bármikor konkrét elképzeléseit remélte valóra váltani egy új Ulver albumtól, az soha nem értette ezt a zenekart.

M. P. 9  


 

Link

Setlist at KOKO (London) 2011/03/22:

1. February MMX
2. Norwegian Gothic
3. Providence
4. September IV.
5. England
6. Island
7. Stone Angels
+ Hallways Of Always

Kiadói promo: http://www.kscopemusic.com/ulver/warsoftheroses/

Itt rendelhető meg a limitált cd és vinyl is.

Valamint itt meghallgatható az egész albumból összevágott hároom és félperces mix:

http://soundcloud.com/kscopemusic/ulver-wars-of-the-roses-album

Az alábbi linken mindegyik új Wars Of The Roses számba bele lehet hallgatni fél perc erejéig.

http://www.rockserwis.pl/serwis.do?menu=main&pid=127376&l=1

A Providence-ben az Siri Stranger lenne?

A Fekete Zaj fesztivál keretein belül ismét farkasüvöltéstől visszhangzik kishazánk.

www.feketezaj.hu

Köszönet mindenkinek, aki segített ennek a létrejöttében! Thx Zero-V!

Kscope are very proud to announce that Ulver are the latest band to join their roster. Early pioneers of Norwegian black metal, the band have continually evolved throughout their career and now stand as living legends of the dark music industry.

The last two years have also seen Ulver manifest into a live band. Following their first live performance in May 2009, at the Norwegian Festival of Literature, the band toured Europe in 2010 selling out prestigious venues such as the Queen Elizabeth Hall in London, Volksbühne in Berlin and Casa da Música in Porto, to great acclaim:

«Ulver's presentation is surreal and stark. A psychedelic excursion, an immersive experience, fuelled by haunting, progressive art. After such a night, you don't want to see another band for a few days. Because anything else would pale when put alongside Ulver.» (Classic Rock Magazine)

2010 culminated in a packed performance in the main theatre of the Norwegian National Opera. Ulver were the first band outside the established Norwegian music scene to be invited to play at the opera house and a DVD of this landmark performance will be released on Kscope later this year.

Such an invitation is quite an accomplishment for a band that has always remained uncompromisingly independent, operating without marketing, advertising or any backing from a label (except their own imprint, Jester Records). Despite this stance the band are revered around the world, have sold in excess of half a million records, have well over 11,000,000 plays on Last FM and the interest does not seem to be fading; indeed the band are now preparing to add another bookmark to their chameleonic legacy.

A bigger label, management, touring – all this is new and unchartered territory for the band, and one in which they are not necessarily savoir-faire. During the last two years they have shifted from the safety zone of the studio towards a more traditional route, facing the music rather than hiding in the shadows. Everything can happen, and has. The new album, Wars Of The Roses, clearly reflects this.

With a long standing reputation for being unpredictable and unafraid of radical departures, the most subversive aspect this time is perhaps the band's increased accessibility; even touching on the polished sensibilities of pop and rock. The opening track «February MMX» is a striking example.

But naturally with Ulver comes ambivalence. Fringe figures appear: horror connoisseur Stephen Thrower of Coil and Cyclobe, experimental guitar-guru Stian Westerhus along with British free improvisation legends Steve Noble and Alex Ward. They all play important parts on the album, their instant instincts perfectly aligned with Ulver's composed compassion. The familiar baroque menagerie of piano, wood and wind sit alongside the machines and the ghosts within.

The album ends with «Stone Angels», a long and winding dreamland narrated by Daniel O'Sullivan (who became a core member of the group in 2009). The text is written by acclaimed American poet and translator Keith Waldrop, an acquaintance of Jørn H. Sværen, the author in the band. It is, quite frankly, beautiful.

Thematically, the same is at stake as always with Ulver: the human condition and a world in fall. But this time the landscape is viewed from a bird's eye perspective, exposing culture and tradition rather than the personal vulnerability expressed on previous albums. In the words of Julian Cope:

«Ulver are cataloguing the death of our culture two decades before anyone else has noticed its inevitable demise.»

Wars Of The Roses was mixed by producer extraordinaire John Fryer (Depeche Mode, Cocteau Twins, Swans etc.), following a chance meeting outside Crystal Canyon studios during the latter stages of recording. Sounds like fate.

 

Link

Az bizony.

bennfentes pletykáink szerint.

Thx A!

Az áprilisban megjelenő új album címét megváltoztatták a bohókás fiúkák Wars Of The Roses-ra.

Daniel O' Sullivan egy kétórás rádiósműsorban mutatta meg kedvenc és reklámozandó zenéit. Innen lett kiollózva a minket legjobban érdeklő, amit az alábbi linken tudtok meghallgatni.

Fontos megjegyezni, hogy ez még nem a végleges verzió, tehát van remény...

Forrás

Szóval már turnéztunk is és mindenképpen megérte, minden félelmet és izgalmat egybevéve. Mostanság viszont inkább hazai áruként üzemelünk. A gyermekeknek hiányoznak szüleik és ők is nekünk. Na hát akkor. A következő évi koncertezést két rövidebb blokkra korlátozzuk, nyár előtt és után is szervezünk egyet-egyet, meg még esetleg némi fesztiválozás is belefér. Azontúl a tengerentúlon is szeretnénk végre képviseltetni magunkat.
2011-ben pedig érkezik a Critical Geography.
Mi pedig hatalmas kedvvel jelenthetjük be nektek, hogy vértestvéreink, a Virus elfogadta meghívásunkat első koncertjük lebonyolítására, melyre a londoni KOKO-ban kerül majd sor, rögtön afféle aduászként már a turné elején. Számukra most jött el az a beavatódás, ami velünk Lillehammerben történt, szóval enyhén szólva is aggódnak. De biztosak vagyunk benne, hogy ha ugyanazzal a kitüntetett figyelemmel kíséritek majd őket is, mint ahogy velünk tettétek, akkor emlékezetes eseményeknek nézünk elébe. De halljuk az ő véleményüket erről:
„Az aggodalom nem kifejezés, már teljesen magunk alatt vagyunk az izgalomtól. Biztonságban éreztük magunk eddig ott fenn a kis elefántcsonttornyunkban, Elvoltunk mi mindig is az albumok készítgetésével, hiába környékeztek meg oly sokan a közös koncerttel, most viszont, hogy az Ulver tette fel a kérdést, minden teljesen más volt. El sem tudtuk képzelni másképp ezt az új fajta helyzetet mint azon barátaink hathatós segítségével, akik hasonló helyzetből rugaszkodhattak neki a kihívásnak.
A londoni koncert valóban a régi veteránok újjáéledésének ünnepe lesz, hiszen a bulit rőtszakállú cimboránk, Zweizz fogja nyitni. Néhány további koncertre is velünk fog majd tartani. Ott lesz a helyetek!
 

A fordításért köszönet Holden-nek.

Mar 22: Ulver, Virus & Zweizz, Koko London, UNITED KINGDOM
Mar 26: Trabendo Paris, FRANCE
Mar 27: Incorso Rotterdam, NETHERLANDS
Mar 29: Matrix Bochum-Langendreer, GERMANY
Mar 30: Substage Karlsruhe, Baden-Würt, GERMANY
Mar 31: Z7 Basel, SWITZERLAND
Apr 2: Madonna dell'Albero Ravenna, -, ITALY
Apr 3: Szene Vienna, AT
Apr 6: k17 Berlin, GERMANY
Apr 7: Majestic Bratislava, SLOVAKIA (Slovak Republic)
Apr 8: Beatpol Dresden, DEU
Apr 9: Biebob Antwerp, BELGIUM

Zweizz

Ok, so now we have been on the road, and it has been rewarding, all fear and loathing considered. We are a domestic pack these days. The children miss their parents and we miss them. So. We have decided to limit next year's touring to two shorter blocks, one before and one after summer, plus an odd festival here and there. We would also very much like to make a few apperances overseas.

2011 is the future, a Critical Geography, the new album of Ulver. The anthological presentation we've been hiding behind since Lillehammer is history after Warsaw.

We are stoked to say that our blood-brothers VIRUS have accepted the offer to play their debut concert with us at London-palace KOKO, as a kick-off spectacular. This is Virus' Lillehammer, and they are a bit apprehensive. We are certain though, that if you show them the same courtesy that you showed us, this will be one to remember. An announcement from the band:

"Apprehensive is not the word. Plain terrified, is more like it. We used to feel safe and sound inside our little bubble, being a non-live band, barely daring to release albums. We've gotten tons of propositions over the years, but when Ulver approached us it all seemed to fall right into place, to create the best possible condition for both us and our fans to finally do this thing. We couldn't think of a better way of taking that next step - bringing our mischief to the stage - than under the wings of our friends, who've been in the exact same spot we are now."

The KOKO gig will be a further reunion of the old-school rebels, in that our red-bearded buddy ZWEIZZ will be opening the ball. He will also be travelling with us to a quite a few of the other venues announced. See you in the wild.

Az ehhez kapcsolódó Hammerworld.hu-n megjelent hír pedig:

A progos, ambientes avantgarde vonalon mozgó, de black/folk metallal startolt norvég Ulver új albuma 2011. elején lát napvilágot Critical Geography címmel.
"Okés, szóval már turnéztunk is, és nagyon megérte, tekintettel minden reszketésre és félelemre. Mostanság inkább amolyan belföldi csomag vagyunk. A gyerekeknek hiányoznak a szüleik, és nekünk is hiányoznak ők. Így. Szóval a jövő évben két rövidebb adagban fogunk csak turnézni, egyszer még nyár előtt, aztán nyár után, plusz az esetleges fesztiválfellépések itt-ott. Nagyon szeretnénk néhány előadás erejéig átjutni a tengerentúlra is."
További infók hamarosan.

Ulver és Virus közös koncert!

Link

Tovább különcködik az Ulver: nyáron a Norvég Nemzeti Opera-ban léptek fel, most pedig a portugál Porto városban levő Casa da Música-ban fognak november 5-én, a névnapomon. Az épületet Rem Koolhaas holland építőművész tervezte és mérföldkőnek tartják, legalábbis a maga nemében.
A norvég zenekar ezúttal a Throbbing Gristle nevű legendával osztja meg a színpadot, ők egy angol avant-garde zenei és vizuális művészcsoportosulás.

Hírszöveg: www.femforgacs.hu