A félreértéseket elkerülendő már most szeretném leszögezni, hogy a cím egyáltalán nem a jól bevált blog.hu-s/indexes hatásvadászat miatt az ami, hanem egyszerűen most ez a pár szó foglalja össze a legjobban mit is gondolok a szombati budapesti Ulver fellépésről, sarkítva, ziláltan.
Az időjárás gondoskodott róla, hogy ne méltóságteljesen, hanem bemenekülve érkezzem a hajóra. Bent kisebb tömeg fogadott, láthatólag mindenki közönyös arccal várta az estét, semmi eufória semmi fojtott izgatottság nem uralta a légkört. Nyolckor engedtek be minket birkákat az ólba, ahol némi pulttámasztás után Csihar Attila törte meg az alapzajt, mindenféle köszöntés vagy felvezetés nélkül. A myspaces dalait nem hallgattam meg előzetesen, de nagyjából sejtettem, hogy mit várhatok tőle ezen az estén. Gyakorlatilag egy loop-olt hangelőadást produkált (mintha egy utcai beatboxos lenne, természetesen a rossz oldalon állva), számomra nem egyértelmű tárgyi utalásokkal a színpadon. Tescós gyertyák/mécsesek, Alien jellegű szobrocskákkal körülvéve mormogott, szavalt, torzított, "Csiharozott" Attilánk. Egyáltalán nem volt meggyőző ez az egész, de elhiszem, hogy működhet a spiritualitásra fogékonyabb embereknél. Nekem inkább egy nem túl kiforrott koncepcióra épülő (fekete mise vagy tibeti utalások, most akkor melyik-melyik?) inkább saját magának tetsző, mint bárki másnak bármit is jelentő egyszemélyes performansznak tűnt ez az egész, aminek semmi keresnivalója egy Ulver koncert előtt.

Rövid szünet után (a VoV előtt és a köztes szünetben amúgy Foo Fighterst és Rammsteint játszottak többek közt) színpadra léptek szótlanul a norvégok. Ahogy már sokan leírták azóta, Jørn-on kívül mindenki aktív résztvevő volt a színpadon, habár itt a mozgás nagyjából a potméter tekergetésből állt, valamint Garm részéről email olvasgatásból és leguggolásokból. Vele egyvonalban álltam a nézőtéren, teljesen véletlenül egyébként, és meg kell hagyni van azért szuggesztió a részéről rendesen. Amennyiben tinilányoknak képzeljük magunkat még 30+ évesen is. A közönséggel való kommunikáció ahogy az egy igazi elit bandához méltó a koncert végéig kimerült egy 'thanks, thank you' ismételgetésével a számok után. Azon számok után aminek a repertoárja egészen a William Blake-s albumukig nyúlt vissza (igaz csak egy tételt megidézve onnan). Akik a kezdetektől ismerik az Ulvert azok véleménye nagyjából az, hogy a Perdition City és Blood Inside (plusz a Plates 16-17 dal) lemezekről játszott dolgok voltak a leginkább Ulveresek és a legjobban vártak. Igaz ugyan, hogy Garm zsenialitását még mindig nehéz kétségbe vonni, de valahogy a Shadows Of The Sun-os darabok túlságosan lagymatagok. Ez a sírámom nem másból fakad, minthogy balga módjára az összes eddigi youtube koncertvideójukat megnéztem és ahogy az be is igazolódott szombat este, a spontaneitásnak (leszámítva az athéni produkciót) bizony a halvány szikrája sincs meg náluk. Eleve másképp játszották a dalokat illetve nem volt ennek akkora mélysége, mint az albumon, hiába is igyekeztek. Helyette kaptunk egy viszonylag jól felépített drámai kompozócíót a vérprofi vetítéssel összekötve, ami bizony semmi teret sem hagy ahhoz, hogy akárcsak egy centivel is eltérhessenek ettől, ne adj isten akár még improvizáljanak is valamicskét. Ez a vizualitás első perctől fogva taszított, nem a látványuk miatt, hanem mert egy olyan zene mellé adták nekem nézőnek/hallgatónak 'csomagba', amit eddig egyáltalán nem így képzeltem és nem is akartam ilyennek látni. Valahogy az Ulver a szabadságot, a lehetőségeket, a "minden belefér" dolgot jelentette nekem, de ez a kötelező vetítés és határozott álláspont közvetítés nem lett ínyemre egyáltalán és valószínűleg nem is lesz az soha. Tőlük nem.

A legnagyobb fájdalmam végülis ez volt, hogy a rongyosra nézett felvételeken látottakat egy-az-egyben eljátszották nekünk is, semmi kis kitérővel vagy kikacsintással. Felteszem, ha nem láttam volna a videókat, akár tökéletes (ebb) is lehetett volna a koncert, leszámítva a vetítést, dehát ezt már sosem tudom meg. Valamint sznobság ide vagy oda, igenis méltóbb vagy egyszerűen csak jobb lett volna ha ülősre tervezik a budapesti eseményt is. Talán másabb lett volna akkor az atmoszféra.

A már említett vetítés helyett inkább az énekesre valamint a zenészekre figyeltem előadás alatt, hol csodálkozva hol röhögve nézve őket. Előbbire Garm brummogása és molyolása valamint Daniel felszabadult játéka volt példa, utóbbira a billentyűs atlétás/kalapos fizimiskája, illetve Jørn vigyázba állása. Persze azt ne felejtsük el, hogy bár itt semmit nem tett a koncerthez hozzá, azért a szövegíró társ mégicsak ő, ki tudja mikor melyik klasszikus és inkább Garmnak vélt ötletet talált ki valójában, amiről mi nem is tudunk. És mint koncert után kiderült messze jobb arc, mint az énekes, közvetlenebb, talán még őszintébb is. Sosem gondoltam volna a marcona pózolásai és faarcú beállásai után, hogy megköszöni nekünk azt, hogy elmentünk a koncertjükre.

A számokra külön nem térnék ki, a korábbi lemezek hatottak rám a legnagyobb erővel és ezen a koncerten be kellett látnom, hogy a Shadows nem hibátlan lemez. Illetve lemezen sokkal jobban működik az egész nekem, mint élőben. Ezen felfedezés után el kellene gondolkodnom egy sötét sarokban, hogy pont azon számok tetszettek a legjobban, amiben nem vagy alig énekelt a szakállas. (Hallways Of Always, Porn Pieces, Plates)

Ez a három szám, valamint a Blood Inside-os triász alatt éreztem azt a legőszintébben, amit a lemezeik hallgatása közben szoktam: az elit, mindenekfelett álló, nüanszaiban is zseniális, mélységbe hatoló egyedi megfogalmazású zenei tökéletességet. Ezt félig meg is kaptam a hajón, a többit pedig hamarosan megszépíti az emlékezés reményeim szerint.

A bő egyórás vegyes ámulat után volt visszatapsolás, amit végre igazi Ulveresen oldottak meg: visszajöttek és ki-ki pózolt egyet a közönségnek, hajbókolt, köszönte a részvételt, majd Garm közölte a shakespeari adomát, miszerint mi többiek néma csend vagyunk. Levonulás után hamar szétszéledt a közönség, ám egy félóra múlva az összes zenekartag kivonult a pólópulthoz ahol dumálgatni lehetett velük és hagyták magukat fényképezkedni, simogatni.

Ami fontosabb dolgok kiderültek az az, hogy lesz egy hivatalos DVD kiadványuk (ehhez itt is forgatott anyagot egy srác), és a feldolgozás albumuk ugyan kanyarban van, ám még befejezetlen. Szimpatikusak élőben és egyáltalán nem voltak büdösek, pláne Sværen, ami teljesen érthető a passzív színpadi jelenléte miatt.

Ezt a koncertet semmi pénzért nem hagytam volna ki, szívesen megnézném őket még párszor, Garm örök kedvenc marad, de ha ki szabad ilyet jelenteni, akkor a szerintem az Ulverrel párhuzamos jelentőségű/státuszú Arcturus koncert sokkal erősebb hatással volt rám, mint ez. Az hat éve volt, remélem az Ulver hat év múlva is szívem csücske marad a mostani nem 100%-os teljesítménye ellenére is. Lemezen nem hibáztak eddig még.

A végére egy kommentet idéznék a három nappal későbbi bécsi koncertjükkel kapcsolatban:

"Teljesebbek voltak a számok,Pamelia Kurstin – theremin játszott a bandával és a terem nagyon ideális volt, mint hangzásban és abban, hogy enyhén lejtős volt és az első 10 sorban székek voltak és ezért mögötte én tökéletesen láttam mindent!:) Csiharhoz beszálltak az utolsó dalba, ez is egy kis plusz volt. Garm-nak a hangja tökéletes volt és 3 mondatnál többet beszélt a színpadon :))Ja és a közönség néma csendben várta az eseményeket,bár volt 1-2 arc aki bekiabált, de hamar rászóltak a többiek."

Ilyesmit vártam volna én is, de ez most nem jött össze.

Ulver obviously is not a blackmetal band.

A fotókért köszönet macskapocs-nek!